Néha elfelejtem mi mindenem van...miért érdemes élni... mi az ami, az igazi boldogságot hozza az életemben. És az önsajnálat lassan lakótárssá válik. Velem van reggel, mikor nincs kedvem felkelni, mert minek... és velem van este mikor egyedül ülök a kanapén, teát iszogatok és zenét hallgatok. A gondolataim befásultak. A régjárt utakat járja még. A szoba üresen áll. Piros ajtó bezárult előttem. De tekintetem még mindig reámered. Csak nézem és nézem . Az idő relatív. Merdve, mint egy kőszobor, kézenfogva a tüskés rózsával; elfelejtettem... elfelejtettem. Százezer perc tangózik és ma, igen ma.... Frissítő, simogató, álomból ébredő ... mikor megfordultam láttam, hogy a szoba tele van egy halom másik ajtóval. Sárga, kék, zöld, szürke. Akad köztük amelyik kicsi, némelyik óriási. Egy-kettő közülök nyitva áll. Menni fog :) csak egyik a másik után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése